Sose gondoltam volna, hogy azzal a Simionnal, akivel 6 éve az úzvölgyi katonatemetőben farkasszemet néztünk, idáig jutunk.

2019. június 6-án én is részese voltam az úzvölgyi eseményeknek. Egyik „eleme” voltam annak az élőláncnak, amit több száz békés, imádkozó székely ember alkotott, egy feldühített, túlerőben lévő, román nacionalista tömeggel szemben. Közösen éltük át annak a félelmét, mi történik, ha elszabadulnak az indulatok.

Rettenetes volt. Azért imádkoztunk, hogy ne veszítsük el a fejünket, ne dőljünk be a provokációnak. Mert tudtuk, ha „felvesszük a kesztyűt”, vér fog folyni, és a túlerővel szemben nincs esélyünk. És mi amúgy sem harcolni mentünk oda, hanem emlékezni. A múltunkra, az őseinkre, a hőseinkre. Arra, ami minket kötelez. 

Velünk szemben egy felbőszített, ordítozó, zászlórudakat bántalmazásra használó tömeg. Ők rombolni jöttek. Hódítani. Legyőzni. Közöttük az a vezető személy, aki ma az ország elnöke szeretne lenni.

George Simion most egy karnyújtásnyira van az elnöki széktől. 

Hogyha csak az úzvölgyi eseményeket vesszük alapul, már így is világos, hogy az államelnök-választás számunkra nem politikai, hanem nemzeti létkérdés.

Mert ha a gyűlölet, a megosztás és a tagadás válik irányadóvá, a magyar jövőn, szülőföldünkön, már nem kell gondolkodnunk.

Ezért kell ott legyünk a május 18-i második fordulón.És székelyekként, magyarokként felelősen döntenünk – a múlt tanulságaiból a jövőnkért.