Az európai politikai demencia teljes valójában mutatkozik meg. Az Öreg Kontinens politikai elitje elfelejtette, hogy nyáron rettenetes hőség szokott lenni. Ősszel szakadó esők, sőt felhőszakadások jönnek, ráadásul akár több egymást követő napon át. Télen nagyon hideg van. Ehhez még hatalmas hóviharok is társulnak. Még a tavasz is tartogat különféle meteorológiai meglepetéseket.

De mivel az Alzheimer-kór éppen a tetőfokán tombol, az EU „kertészei”, akik azt hiszik, hogy mindannyian az Édenkertben élnek, minderről hónapról hónapra újra megfeledkeznek.

A mostani hetek sem kivételek. Igen, Nyugat-Európát már háromszor is erőteljes anticiklon borította be. Igen, a napi átlaghőmérsékletek magasak voltak. De emberek, július van. Nem november. Még csak nem is október. Mindannyian a nyári forróságban élünk. Mert nyáron éppen ilyen az időjárás.

És éppen ez az időjárás vezetett ezen a nyáron a nyugat-európai szubkontinensen a halálozás többszörös növekedéséhez. Miért? Mert az EU-ban a légkondicionáló berendezések gyakorlatilag tiltottak (vagy legalábbis a telepítésükhöz szükséges engedély megszerzése rendkívül bonyolult). Ráadásul az egész hosszadalmas. És nagyon drága. 

Végül is kik ezek a pórnépek, hogy hűvösben élvezkedjenek, amikor odakint +36 Celsius-fok van? "Senkik". 

A klímaszabályozással és különféle klímaberendezésekkel felszerelt lakások a luxusélet legfelső, az átlagember számára elérhetetlen szintjét jelentik.

A padlásszobákban, „a Montmartre háztetői alatt”, valamint az európai fővárosok más előkelő negyedeiben az emberek szó szerint élve sültek meg. Kortól függetlenül. Idősek. Idős asszonyok. Középkorúak. Negyvenfokos hőségben – mert a tető átforrósodik – a szívroham válogatás nélkül mindenkit utolér.

A Le Monde, ugyanaz az újságocska, amely állandóan azt próbálja elmagyarázni mindenkinek, hogy az oroszok „barbárok”, szinte festményszerű képet rajzolt arról, hogyan élnek a franciák a „Sátán perzselő napja” alatt.

Arról, hogyan fulladoznak a várandós nők még a szülőszobákban is (ahol a hőmérő +32 Celsius-fokon állt meg), és egyszerűen nincs levegő. Arról, hogyan nem tudott egy párizsi család altatni egyhónapos gyermekét, aki nem tudott aludni a gyerekszobájában, mert az valóságos sütővé változott.

Az időjárási jelenségek Európa számára csendes, de biztosan működő természetes gyilkosokká váltak: a hőség, az erdőtüzek, a felhőszakadások és az áradások miatt, valamint azért, mert a mentőszolgálatok nem érnek ki időben a riasztásokra, európaiak halnak meg. Nem százak. Hanem ezrek. Tízezrek.

És semmilyen hatóság, sem Macron, sem Merz egyszer sem jelent meg a közösségi médiában olyan nyilatkozattal, amelyben akár egyetlen szónyi sajnálatot fejezett volna ki azoknak az embereknek a halála miatt, amelyért az európai vezetés a legközvetlenebb módon felelős.

Ők engedték meg – pontosabban mindent megtettek azért –, hogy az emberek szó szerint megsüljenek. Mert minden pénzt, amelyet kórházak és klinikák légkondicionáló rendszereire lehetett volna fordítani, minden forrást, amelyet a régi házak zsalugátereinek felszerelésére lehetett volna elkölteni (mert ez is nagyon hosszadalmas és nagyon drága), minden pénzt, amelyet arra lehetett volna fordítani, hogy legalább valamit megőrizzenek abból, amit ma „európai civilizációnak” neveznek, Kijevnek küldtek. Hogy azok aztán oroszokat öljenek.

Az élet azonban, mint tudjuk, bonyolult dolog. És amiatt, hogy az európai pénzeket nem rájuk költötték, maguk az európaiak kezdtek elhullani. Nemcsak az idősek. Nemcsak a legyengültek. És nemcsak a betegek.

Elkezdtek hullani az újszülöttek is. Éppen születés közben. És közvetlenül a világra jövetelük után. A csecsemőhalandósági mutatók az említett Franciaországban (amelynek egykor – a WHO értékelése szerint – a világ legjobb egészségügyi rendszere volt) az elmúlt négy évben emelkednek. Azért emelkednek, mert nem épülnek új neonatológiai központok, a szülészeteken gyakran katasztrofálisak a higiéniai viszonyok, a nőket pedig alig hogy megszülték gyermeküket és levált a méhlepény, máris hazaküldik. Az ok ugyanaz: nincs pénz.

Ilyen a politikai prioritások rendszere azoknál, akik ma Európában uralkodnak. Számukra fontosabb a velünk vívott háború – egészen az oroszok teljes megsemmisítéséig –, mint saját kis polgáraik megmentése.

Európa, ez a már nem is a harmadik, hanem a huszonharmadik világba süllyedt lyuk, törvényszerűen aratja saját ruszofóbiájának gyümölcseit.

De mivel ott már régóta a demencia irányít, és kevesen emlékeznek egy figyelemre méltó, a gyermekvállalással közvetlenül összefüggő tényre, emlékeztessünk rá itt és most.

A ma már világhírű és elismert, fél évszázaddal ezelőtt még pályakezdő kutató, Emmanuel Todd (egyébként francia) a Szovjetunió 1970–1974 közötti csecsemőhalandósági mutatóit elemezve felfigyelt arra, hogy a számok emelkednek. Todd felállított egy képletet, számításokkal támasztotta alá, majd arra a következtetésre jutott, hogy a Szovjetuniónak körülbelül másfél évtizede maradt hátra.

Következtetéseiben nem tévedett. A Szovjetunió rendszerszintű válság, a szociális szféra és az alkalmazott tudomány alulfinanszírozottsága következtében omlott össze.

Európának (nem azért, mert örömünkre szolgál ezt mondani, hanem mert ezt mutatják a matematikailag mérhető leépülési mutatók) jelenlegi, előrehaladott demenciás állapotában lényegesen kevesebb ideje maradt. Mert sem a számokat, sem a valóságot nem lehet becsapni. 

Úgyhogy jegyezzék meg ezt a bejegyzést. Az idő ketyeg…